A másik fele...

Nem egyszerű úgy kapcsolatban élni, hogy ekkora korkülönbség van közöttünk. Úgy érzem, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ezt ne érezze egyikünk se, de a tegnap visszajelzés szerint ez még mindig kevés. H. megpendítette, hogy a szakításon gondolkozik. Vagyis már nehezen bírja. Nem tudom, mit tehetek, nem szeretnék rosszat neki, de szenvedni én sem szeretnék. Sokmindent toleráltam az elmúlt évben, nem is esett nehezemre, mivel szeretem. De ezek szerint akadtak dolgok, amiket nem beszéltünk meg. Már nevetségesnek érzem magam, hogy mindent tisztázni akarok, de úgy gondolom, enélkül veszett fejsze nyele... Gyerekesnek tart az egyik kortársa. Nem szoktam azon morfondírozni, hogy kinek mi a véleménye rólam, élek, ahogy bárki, a hibáimmal, az erényeimmel, a jó és rossz tulajdonságaimmal. Az élet az maga a jelen, a múlt és a jövő. Abbahagyni nem lehet, csak folytatni, csinálni kell, ameddig az Ég úgy akarja. Hiszek az Isteni gondviselésben, az eredendő emberi jóságban, talán még kicsit naívan, ettől lehetek gyerekes. Viselkedésemről nem tudok, és nem is akarok véleményt írni, ez nem az én dolgom. A hibáimat ismerem, azon nem lehet segíteni, aki saját hibát másoktól akarja megtudni.
H-val kapcsolatban még annyit, hogy megértem, bárhogy is dönt, de ha valaminek vége van, azt be kell látni. Ne szenvedjen egyikünk se, ne bántsuk a másikat. Szeretném, hogy folytassuk, de nem azon az áron, hogy ő szenved. Ez túl nagy ár. Csak remélni merem, hogy képes jól dönteni. Nehéz ezekről írni, mert minden mondata a szívembe mar, de sajnos ez velejárója a kapcsolatoknak. Ugyanazzal a kézzel lehet marni és símogatni...

Nem ennyi a történet, de a változatosság elvének keskeny partvonalán haladva most is dolgozni megyek. De igérem, még ma befejezem az eszmefuttatást.:)